Megint hajnal van és én megint éjszakás vagyok, persze nem mintha bánnám. Szeretem a munkámat néha túlságosan is sok időt töltök el itt, de így érzem jól magam, úgy látszik örököltem nagyapámtól a sztahanovista jellemét. Ha már itt tartunk, papát meg is örökítették az örökkévalóságnak még élsztahanov korában egy festményen. Találtam róla egy kis leírást, meg a képet is :)
"Elkezdődött tehát az a sötét korszak, mely kultúrpolitikájának alapkoncepciója az volt, hogy a képzőművészetnek, illetve minden más művészeti ágnak elsődleges és legfontosabb feladata a politikai tézisek illusztrálása. Elég ennek bemutatására egy példát hoznom, mely azonban olyan, mint az állatorvosi ló, minden betegség tanulmányozható rajta. Ez a festmény Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz {III-32.} Villamossági Gyár sztahanovistája (1950) c. alkotása, mely a hivatalos elvárásokat még a Füttyös kalauznál vagy Kádár György–Konecsni György Vihar előtt c. munkájánál is jobban kifejezi. A zsánerképen a szobában az asztal körül beszélget a család. Kónyi elvtárs éppen felolvassa – jellemző gesztus, nem elmondja – Szovjetunióban szerzett tapasztalatait, a mellette ülő két férfi, illetve a mögöttük állók, a fehér blúzos fiatal nő és a kék inges munkásfigura, illetve a családfő előtt álló kisgyerek figyelmesen hallgatják. A háttérben a kitárt ablakon keresztül épülő üzemcsarnokot látunk, ezen túl a kompozíció hangsúlyos attribútuma az asztalra helyezett Sztálin-kötet és a falra akasztott Sztálin-portré. Továbbá az is jellemző a korra, hogy e tézisillusztrációt a jó képességű, korábban expresszív stílusban dolgozó európai iskolás festő készítette"
Ettől elvonatkoztatva még mindig itt ülök az irodában fülessel a fejemen hajnali 5:35-kor, hallgatom ahogy az első tavaszi madarak csiripelnek és tejbegrízt majszolok. Imádom a madárcsiripelést! Mikor először meghallom a csipogást abból biztosan tudom, hogy itt a tavasz és végre jön az én időm :)
Újra elkezztem átvolvasni Weöres Sándor: A teljesség felé c. könyvét ami tellis tele van érdekes gondolatokkal.
"Visszafolytott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket"
A különös az, hogy amíg elfolytottam a vágyaim piszkosul akartam őket. Persze féltem nagyon attól a pillanattól amikor ez majd összejön, de azért akartam nagyon. Egyre jobban és jobban, már szinte eszemet vesztettem, hogy miért nem teljesedik be az álmom. Aztán eljött a nap, amikor tudtam, hogy meg fog történni, és onnantól kezdve már nem is akartam, ettől pedig bűntudatom lett. Mint amikor beirattak művészi tornára többévi vágyakozás után és az első órán haza akartam rohanni - persze néhány óra után már le nem mondtam volna róla.
Nem akartam már, hogy valóra váljon amire vágytam de mégis a végzetem elé mentem. Megtörtént. Aztán ahelyett, hogy belelovagoltam volna magam valami gyerekes álomképbe, hogy "lesz ez még így és majd folytatódni fog" azt éreztem, hogy nem is vágyom többre. Reálisan láttam azt, hogy a vágyaim értelmetlenek ezért felesleges táplálni azokat. Végül meglepve tapasztaltam, hogy talán mégis megvalósulhat az, amit túl reálisan láttam. Rájöttem, hogy sokkal jobb elvonatkoztatni a gyerekes álmaimtól és nem komolyan venni azokat, mert ha valamilyen csoda folytán mégis valóra válik akkor annak sokkal jobban fogok örülni :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése