Minden éjjel meghalok egy kicsit és minden reggel újjászületek.
Egyik nap tellik a másik után anélkül, hogy bármi is változna.
A játszmák szaporodnak, egyre több a tánc, a szabványos koreográfia ami szerint játszunk.
Azt hiszem belefáradtam. Nem akarok már játszani veled, mert a nyertes jutalma nem egy mosoly, hanem a másik kiszolgáltatottsága és keserűsége.
Néha a legnehezebb a felismerés. Felismerni, hogy nem azt érezzük amit eddig, nem azt tesszük amit kellene, nem azt kapjuk amit érdemelnénk, kihűlt ami izzott, meghalt ami élt... aztán pedig megszokni ezt a változást. Hogy amiben hittél, az egyik pillanatról a másikra semmivé vált, amihez közel álltál most mérföldekre tűnt.
Talán sosem érem utól. Talán nem is akarom. Talán ez így jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése