Mindenki másként kezeli a konfliktusokat.
Van aki iszik.
Van aki tudatmódosító szereket használ.
Van aki öklét veri a falba. Esetleg másokba.
Van aki meg sem szólal, csak elfolytja a dühét.
És van aki lekenyerezi a másikat.
Rezzenéstelen arccal ül otthon, várja, hogy hazaérjek, én persze a lehető legkésőbb megyek.
Nem mutat különösebb örömet, mikor meglát az ajtóban.
Vége a formális köszönésnek, már örömmel konstatálom, hogy elbújhatok a menedéket jelentő szobámban, mikor megpillantok egy csomagot az ágyamon.
És akkor felsikoltok magamban.
Mindig arra hivatkozik, hogy nincs pénze semmire és az éhhalál szélén áll, viszont ha veszekedünk mindig bevásárol. Általában olyasmit amit ő magának tetszik és amit elvárna, hogy én is szeressek.
Ilyenkor persze fel kell próbálni mindent, tetszelegni kell, és nagyon örülni, hogy Ő örüljön és legfőképp megköszönni az önzetlen kedvességet.
Amitől mindig kiráz a hideg, mert ez sohasem önzetlen kedvesség. Tudja, hogy szándékosan sohasem bántanám meg és számára egyszerűbb egy cipőt és 3 táskát venni, minthogy azt mondaná: Bocsánat. Részéről ezzel meg van oldva a probléma.
Soha nem kérdezné meg mi az amit én szeretnék, inkább eldönti helyettem. Pedig százszor jobban esne 2 kedves szó vagy egy ölelés.
Menekülnék de nem lehet. Ha magára hagyom összeroppan, mint oly sokszor. Nem tudna talpon maradni, viszont így meg én megyek tönkre.
Szóval most van egy piros csizmám és 3 táskám de boldogtalanabb vagyok, mint előtte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése