új félév, új tantárgyak de még mindig ugyanazok az emberek.
van egy csoporttársam akit csak látásból ismerek. babát vár, már szép nagy pocakja van.
viszont csak ma vettem észre, hogy nem egyedül jár be az órákra, mellette ül a büszke apuka. míg a kismama szorgosan jegyzetel addig apuka simogatja a hasát, a hátát és puszilgatja anyát.
ilyen férfi van a világon? 10 órát ült ma a párja mellett zokszó nélkül, folyamatosan simogatva, puszilgatva őt, pedig a srác nem tanul, csak kísérő... számomra ez hihetetlen.
(de ha létezik akkor nekem is kell ilyen.)
Valenszió legutóbbi üzenete: "a remény na az hal meg utoljára... hát akkor kéretik."
Fura vicce a Sorsnak, hogy pont ő reménykedik annyi év után a jelenlegi állapotok mellett. Azt hiszem mindig is vártam, hogy történjen valami de most valahogy... nem is tudom elmondani mi ez amit érzek. Elégtétel, megnyugvás, közöny? Pedig semmi sem történt, csupán ismerem a szándékot.
Mindenesetre már nem menekülök előlük álmaimban, hanem szemtől szemben állok velük. 5 év után ez azért komoly változás.
Hosziarmando hívott ma, kérdeztem mi kéne ha volna de azt mondta semmi. Csak kíváncsi mi van velem. (Csak úgy megjegyzem, ez a második ilyen alkalom az elmúlt 1 év során)
Én nem értem ezt az embert, de komolyan nem. Bevallom, már nem is akarom.
Sőt, egyik kretén szappanopera hőst sem akarom megérteni.
Egy dolgot akarok csak mostanában: futni.
Egy hete kezdtem, de olyan ez, mint a drog. Elkezdem és csak az érdekel mikor jön a következő alkalom.
Azt hiszem függő lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése