anyátlanul

vasárnap óta hivatalosan nem van családom. mondjuk eddig se nagyon volt, mert nagy részük meghalt, aki meg él azzal kábé 15 éve beszéltem, mert a saját lelkét is eladná 20 Ft-ért. szóval aki családnak számított az a nővérem - bár neki már megvan a saját élete - meg anya volt.
azért a múlt idő, mert anya tegnap közölte, miután 2 hete nem szólt hozzám (vagy ha hozzám szólt, akkor akkor azt olyan stílusban tette, hogy legszívesebben összetörtem volna valamit), hogy nálam önzőbb és gonoszabb embert még nem látott, soha többé nem szól hozzám és számomra ő halott, nem az anyám többé és én sem vagyok a gyereke.
éppen hogy azt nem mondta, mint a Latabár filmekben szokás volt, hogy: fiam, kitagadlak az örökségből is.

szóval egyetlen szerető, élő és normális családtagomként a nővérem maradt, anyám nincsen. bár nem mintha eddig olyan nagyon lett volna. számomra egy anya szelíd, gyengéd, gondoskodó, ösztönző, együttérző és a gyermeke barátja. én nem egyszer megkaptam, hogy "mit képzelsz, én az ANYÁD vagyok, nem a barátod". mindig távolságtartó volt, így ha kudarc, fájdalom vagy csalódás ért hozzá sosem fordulhattam.

minden apu halála után kezdődött. nem csodálom, hogy depressziós lett, de az évek során csak rakódtak rá a problémák, ezeket nem oldotta fel, nem beszélte ki, hanem mélyen elrejtette magában a sebeit és egyre súlyosabb lett az állapota.
kezdetben kisgyermekként csak sírtam a dühkitöréseikor, később már megtanultam lenyelni a könnyeimet, aztán ahogy felnőttem megtanultam megvédeni magam és ki mertem mondani a véleményem. ma már ott tartok, hogy megtanultam közönyösnek maradni. rájöttem, hogy felesleges bármit is mondanom, úgyis mindenért engem tart hibásnak és elkezd mártírkodni, ha megemlítek valamit amit ő tett rosszul. ezek a viták iszonyatosan kikészítettek és rájöttem, hogy ha ez tovább folytatódik én is rámegyek idegileg.

úgy nyolc éves lehettem, amikor piskótát sütött, s miután elkészült, kicsíptem egy darabot a közepéből. leordította a fejemet, majd 2 napig nem szólt hozzám és nem mehettem ki játszani - így tanultam meg, hogy nem a közepénél kezdjük megenni a sütit.

13 évesen 2 tantárgyból volt kis érettségim, amire 1 hetes tanulási szünetet kaptunk. minden nap reggel 6-kor kellett kelnem, hogy 7-től már nekiüljek tanulni, minimum este 10ig. legfeljebb vécére mehettem ki, meg az étkezések idejére szakíthattam meg a tanulást, amúgy anya ott ült velem és skandálva tanultam a biológiai társulások formáit.
a harmadik napon este 11kor már nagyon fáradt voltam és arra kértem anyát fejezzük be, mert nagyon álmos vagyok. ő kiabálni kezdett, hogy de tanulnom kell. elsírtam magam és mondtam, hogy már nem bírom tovább, erre elővett egy szíjat és ott ütött ahol ért. másnap alig bírtam menni, mert mindenem kék-zöld volt - persze addigra megbánta amit tett és a zúzódásaimat simogatva azt mondta: "jajj szegénykém...az iskolában mondd azt, hogy leestél a lépcsőről" - így tanultam meg eltitkolni ami fáj és álarcot mutatni a világnak.

világéletemben gyűjtöttem a freecardokat (reklám képeslapok), ebből egész komoly gyűjteményem lett. kb. 17-18 éves voltam amikor este 8 körül ültem a szobámban az asztalomnál, éppen tanultam. az asztalomon volt egy 4 fakkos emeletes irattartó, annak legfelső rekeszében egy csomó ilyen képeslap. egyszercsak anya feltépte az ajtót (sosem volt szokása kopogni), elkezdett ordítani, hogy "minek vannak itt ezek a szarok" és egy mozdulattal lesöpört kábé mindent az asztalomról. repültek a képeslapok, ceruzák, tollak... minden. a következő mozdulattal engem akart megpofozni, de nem engedtem. gyorsabb voltam nála és a levegőben elkaptam a kezét. na ettől még idegesebb lett, de nem voltam hajlandó elviselni, hogy újabb ok nélküli pofonok csattanjanak el az arcomon. ezek után 2 napig azt hallgattam, hogy én úgy elszorítottam a csuklóját, hogy nem bírja mozgatni, pedig isten látja lelkem direkt figyeltem rá, hogy ne okozzak fájdalmat a saját anyámnak. hiába... a mártír szerepét mindig kitűnően játszotta. - így tanultam meg kiállni önmagamért.

talán tényleg önző és gonosz vagyok. mert nem akarok tovább élni valakivel, aki nem tart egyenrangú félnek és uralkodni akar felettem. mert nem veszek fel 30 évre lakáshitelt, a másik két hitel mellé ami a nevemen van. mert már rezzenéstelen arccal veszem tudomásul, ha üvölt és engem szapul.
szeretném ha egészséges lenne, ha önmaga lenne. próbáltam segíteni, megbeszélni de semmi haszna, évről évre csak egyre rosszabb lett a helyzet, s most is mint mindig, csak magamra számíthatok. hányszor de hányszor akartam gyermekkoromban egy-egy ilyen vita után inkább meghalni, mintsem tovább élni vele... s amikor azt mondja önző és gonosz vagyok megkérdezném tőle, hát ki nevelt ilyennek? vagy éppen inkább ki volt az aki nem nevelt? semmit sem tud rólam, hiszen soha sem kérdezte meg mi történik velem, mit érzek, mit szeretnék, mik a vágyaim, kik a barátaim, mi a munkám. bármennyire igyekeztem és bármennyire jó voltam abban amit csináltam, sosem mondta azt, hogy büszke rám, pedig annyira vágytam erre... és soha nem kért tőlem bocsánatot. akkor sem amikor kékre zöldre vert.

21 évesen ugyan már elköltöztem egyszer, de két éve megint volt egy idegösszeroppanása és sajnáltam őt, szüksége volt rám így összeköltöztem vele. de amúgy én vagyok a gonosz és önző gyerek. azt hittem ha vele vagyok ki tud lábalni a depressziójából de én ehhez már kevés vagyok. sajnos nem látja be, hogy ez a 16 éve tartó betegség már túlnőtt mindannyiunkon, orvoshoz nem hajlandó elmenni. az egyik felem fél, hogy ha nem leszek mellette, akkor rosszabbul lesz és aggódik érte, sikít hogy: hiszen az anyád, nem hagyhatod magára! - ugyanakkor a másik felem tudja, hogy ha tovább maradok a közelében én is rámegyek idegileg teljesen, nem élhetek teljes életet amíg az ő terheit cipelem a vállamon.

mindezek ellenére ő akkor is az anyám. a szívem mélyén mindig szeretni és tisztelni fogom őt, hiszen tudott ő másmilyen is lenni. szeretnivaló. olyan aki esténként Kiplinget olvasott fel és uzsonnát csomagolt, biciklizett velem és jóéjt puszit nyomott a homlokomra.
csak ez számomra már amolyan városi legendának tűnik.