előzmények itt.
túl vagyok 12-én, bevallom nem volt egyszerű. még előtte való szombaton különös késztetést éreztem, hogy azonnal kimenjek Szilárdhoz a temetőbe, pedig a temetés óta nem jártam ott.
amint beléptem a kapun, a temetés minden pillanata felevenedett bennem, magam előtt láttam a szomorú arcokat, a koszorúhegyeket, még a pap hangja is ott zengett a fejemben. magam előtt láttam Szilárd apjának rezzenéstelen, szigorú arcát ami akkor is undorral töltött el, emlékszem a megjátszott sírásra amit a tömeg miatt játszott el, de a könnye nem csordult ki. láttam a szemében a közönyt... de mit is várhatnánk egy olyan embertől akinek első kérdése az volt amikor meghalt a fia, hogy hol van az aranylánca meg a bankkártyája?
elindultam a fákkal övezett úton, majd amikor nagynehezen megláttam a sírját az izmaim összecsuklottak és térdre estem. pont úgy, mint amikor meghallottam, hogy meghalt.
valaki odatette a sírjára a kedvenc kisautóját, egy piros ferrarit. mikor megláttam, úgy éreztem, mintha kifacsarnák a szívemet, annyira rossz volt a tudat, hogy ott, egy méterrel a föld alatt hevernek a legjobb barátom hamvai... nem tudom elmondani mit éreztem akkor.
kedden kimentem a hegyaljára, hogy friss virágot vigyek neki, a gyertyákat persze megint ellopták, hogy rohadna le az ilyen ember keze... az elmúlt napokban újraéltem az egy évvel ezelőtti eseményeket és nagyon nehéz nem magamat okolni a haláláért. tudom, hogy nem szabad ezt hinnem, de még mindig úgy gondolom, hogy ha akkor nem váltunk volna külön, és vele lettem volna akkor még mindig élne, mert én nem hagytam volna, hogy autóba üljön. nem tudom... ez az érzés sosem fog elmúlni. nagyon-nagyon hiányzik.
soha nem felejtem el amikor az utolsó estén, a halála előtt pár órával mosolyogva a nyakamba ugrott, átölelt és a kis nyávogós hangján a fülembe súgta: szeretleeek!
mintha tudta volna, hogy aznap mondhatja ezt utoljára.
túl vagyok 12-én, bevallom nem volt egyszerű. még előtte való szombaton különös késztetést éreztem, hogy azonnal kimenjek Szilárdhoz a temetőbe, pedig a temetés óta nem jártam ott.
amint beléptem a kapun, a temetés minden pillanata felevenedett bennem, magam előtt láttam a szomorú arcokat, a koszorúhegyeket, még a pap hangja is ott zengett a fejemben. magam előtt láttam Szilárd apjának rezzenéstelen, szigorú arcát ami akkor is undorral töltött el, emlékszem a megjátszott sírásra amit a tömeg miatt játszott el, de a könnye nem csordult ki. láttam a szemében a közönyt... de mit is várhatnánk egy olyan embertől akinek első kérdése az volt amikor meghalt a fia, hogy hol van az aranylánca meg a bankkártyája?
elindultam a fákkal övezett úton, majd amikor nagynehezen megláttam a sírját az izmaim összecsuklottak és térdre estem. pont úgy, mint amikor meghallottam, hogy meghalt.
valaki odatette a sírjára a kedvenc kisautóját, egy piros ferrarit. mikor megláttam, úgy éreztem, mintha kifacsarnák a szívemet, annyira rossz volt a tudat, hogy ott, egy méterrel a föld alatt hevernek a legjobb barátom hamvai... nem tudom elmondani mit éreztem akkor.
kedden kimentem a hegyaljára, hogy friss virágot vigyek neki, a gyertyákat persze megint ellopták, hogy rohadna le az ilyen ember keze... az elmúlt napokban újraéltem az egy évvel ezelőtti eseményeket és nagyon nehéz nem magamat okolni a haláláért. tudom, hogy nem szabad ezt hinnem, de még mindig úgy gondolom, hogy ha akkor nem váltunk volna külön, és vele lettem volna akkor még mindig élne, mert én nem hagytam volna, hogy autóba üljön. nem tudom... ez az érzés sosem fog elmúlni. nagyon-nagyon hiányzik.
soha nem felejtem el amikor az utolsó estén, a halála előtt pár órával mosolyogva a nyakamba ugrott, átölelt és a kis nyávogós hangján a fülembe súgta: szeretleeek!
mintha tudta volna, hogy aznap mondhatja ezt utoljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése