feltétlen szeretet

a tibetiek úgy gondolják, hogy akkor találunk bizonyos dolgokra, amikor készen állunk azok befogadására.
mégsem tudok örülni lelkiismeret furdalás nélkül, mert amit találtam, soha nem lehet az életem része oly módon, ahogy én azt szeretném. (talán pont ezáltal fogom megtanulni azt, hogy el kell fogadni a dolgokat olyannak amilyenek és nem önös céljaim szerint alakítani azokat...)

az utóbbi években megtanultam azt, hogy az emberekkel való szerelmi, baráti, munkakapcsolatok nem a sajátjaink, hanem örülhetünk annak, hogy részeivé válnak az életünknek rövidebb vagy hosszabb időre. tudni kell befogadni és elengedni őket, értékelni azt, amivé válhatunk általuk. amikor valami az életünk részévé válik, tudjuk előre, hogy egyszer az véget fog érni, kérdés, hogy két nap, vagy 30 év múlva. szerintem minnél tudatosabban éljük meg ezeket a kapcsolatokat, annál tovább tarthatnak. néha nincs is értelme annak, hogy valaki tovább legyen jelen az életünkben, mint ahogyan az elrendeltetett. így vagyok én gy-vel is, b-vel is, nem bánkódom azon, hogy miért addig tartott ameddig és miért nem tovább, hiszen ezek a viszonyok átlényegülnek. ha mindkét fél eléggé érett, akkor egy kiegyensúlyozott kapcsolat is válhat az egykori lángoló érzelmekből, ennél többet nem is kívánhat az ember magának.

úgy érzem életem mostani szakasza segít megtanulni azt, hogyan tiszteljek, engedjek, bízzak. egy részről próbálom megtartani azt a néhány boldog pillanatot amit kaphatok, és ezeket nem kizsarolni önző módon. lehet, hogy 2 hónapig nem történik semmi, amibe egy kicsit bele is halok, de ha azután mégis, akkor azokat a pillanatokat nagyon mélyen megélem, sokáig ezeknek a pillanatoknak az emlékével tartom fenn magamban a boldogság érzetét, mert az eszemmel tudom, hogy ennél többet soha nem kaphatok.
ugyanakkor a lelkem mélyén csücsülő naív kislány bízik abban, hogy egyszer eljön az ő ideje, s akkor indiánszökkenésekkel a nyakába ugorhat annak a nyakába, aki egyetlen pillantásával porrá égeti őt. attól is félek, ha ez megtörténik és attól is ha nem. talán el kellene dönteni... de én nem dönthetek a dolgok sorsa felett, csak azok dönthetnek rólam.

s hogy miért nem lehet az életem része úgy, ahogyan én szeretném? először meg kell találnia a saját útját, azt ami egyedül csak az övé. ez most sokkal fontosabb.
lehet, hogy mire megtalálja, én már más úton fogok járni, de ha keresztezni fogja az enyémet, boldogan sétálok majd vele az ösvényen.