néha úgy érzem, hogy elnyel a végtelen. mintha egyedül sétálnék egy iszapmezőn, lassan lassan haladva, a lábam cuppog az ingoványban, mely elnyelni készül.
küzdök, megfeszülök, elernyedek. át akarok érni a túlpartra de miért is?
mi vár ott? kopár szikkadt földek...
sokmindenkire haragszom ebben a pillanatban. a sorsra, a szüleimre, az országra, a világra... de leginkább magamra.
sok hibát követtem el az életben, bár a döntéseim mindig magam kellet meghoznom, akkor is mikor arra alkalmatlan voltam. soha nem állt mellettem egy biztos háttér, nem kaptam útmutatást, s most a saját döntéseim árnyékában törekedve rá kell döbbennem, hogy míly nagy veszteségek is ezek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése