"Semmi sem állandó csak a változás maga." Herakleitosz

csak egy dalt hallgatok órák óta és valahogy nem akaródzik most emberek közé menni.
nagyon megszerettem A-t aki ma töltötte nálunk utolsó napját, ami lényegében fel sem tűnt addig, míg el nem kezdte összepakolni az asztalát.
másfél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog az elvesztése, de most valahogy annyira üresnek érzem magam, hogy azt el sem tudom mondani. félek attól, hogy már semmi sem lesz olyan vidám, mint régen.
és bár megfogadtam, hogy nem fogok mégegyszer emiatt bőgni, most érzem, hogy kezd megtellni a szemem azzal a sós löttyel.

kezd minden picit bizonytalanná válni. sokminden változik körülöttem, de még nem látom semminek sem a végét, ettől pedig félek egy kicsit.
kaptam egy lehetőséget, ahol majd még jobban helyt kell állnom mint most, de nem tudom meddig fog ez tartani, s azt sem, hogy mi lesz velem azután. nem azok az emberek fognak körülvenni a jól ismert környezetben, akikkel ha kedvünk támad viháncolhatunk, akikkel fél szavakból is értjük egymást.
semmit sem tudok, még azt sem, hogy hol van az otthonom. papíron mányon lakom a nővéremnél, a hivatalos tartózkodási helyem a pannonhalmi út ahonnan szeptemberben elköltöztem, a ruháim és könyveim pesterzsébeten vannak, viszont minden reggel az andor utcában ébredek.
másfél évvel ezelőtt éreztem hasonlót, amikor megkaptam a mostani állásomat.
akkor úgy éreztem, hogy egyik napról a másikra éretlen gyerekből felnőtt nővé kell válnom. már nem cigánykerekeztem az udvaron, nem énekeltem a folyosón, mert példát kellett mutatni.
azelőtt mindig fülig ért a szám, ma már kevesebbet mosolygok, mert több fegyelemre van szükség a munkámban, a nagyobb felelősség nem tűri a féktelen viháncolást.
ezt valahol természetesnek tartom, és én magam állítottam fel önmagammal szemben szigorúbb elvárásokat, de azért mindig igyekeztem a dolgokat egy kis vidámsággal fűszerezni.

most úgy érzem, még mindig fiatal, sőt néha gyerek vagyok. előttem áll egy igazi felnőtteknek való feladat, s hihetetlenül megtisztelő számomra, hogy engem választottak erre, de tudom, hogy most még komolyabban kell vennem magam.
talán attól félek, hogy végérvényesen komoly felnőtté kell válnom és elveszítem azt a gyermeki énem ami élhetővé teszi számomra a hétköznapok tragédiáit. attól is, hogy gyökértelen vadvirágként élek, arra megyek merre a szél fúj, pedig jó lenne egy biztos pont, ami nem változik.
olyan triviális dolgokat tudok irigyelni, mint egy állandó otthon, ahol az emberek megszületnek majd legalább 20 évet leélnek, olyan embereket, akiknek élnek és szeretik egymást a szülei, sőt ha még nagyszülei is vannak az már utópia. nekem ez már soha sem fog megadatni, de egyszer talán én megadhatom ezt valaki másnak.

valahogy minden változik mostanában. a változás természetes és elfogadható számomra, csak nehezebb feldolgozni ha bizonytalanságba burkolózik.