családias kiszőkülés

mostanában nagyon elhanyagoltam az írást. valahogy nem voltam képes leírni azt, ami bennem zajlik és sokat még most sem tudok, viszont a napokban egyre több gondolat ragadt meg bennem, amit érdemesnek tartok virtuális pennámmal az örökkévalóságba vésni.

hónapok után végre eljutottam fodrászhoz. mivel a büdös fővárosban tizenöt rongy lenne a festés-mázolás némi hajtépéssel párosítva azt mondtam anyátokat... majd karöltve Andikával bejelentkeztem Monorra ahol a városi legenda szerint háromezerből is megúszhatom a dolgot.
megjegyzem, amúgy is rühellem a városi fodrászatokat, ahol a kikent macák picsognak és a fodrász aki mellesleg 5 évvel fiatalabb nálad azt hiszi, hogy ő az atyaúristen és rosszalló pillantásaival lelkiismeretfurdalást kelt bennem, ergo még én érezzem magam szarul, hogy töredezik a hajam és egyébként is milyenszínűezéshogyvanlevágva...
bíztam benne, hogy a trendi, gyarló és felszínes szalonoktól távol, talán találok (vágod, hogy ez hármas alliteráció...) egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, ahol kapok pár kedves szót és ahová szívesen visszamennék.
találtam.
szombaton reggel fél 7kor kellett felkelnem -tejjóisten- merthogy a vonat nyolckor indul a nyugatiból és 9:30-ra már a fodrásszékben kellett ülnöm. Andi segítségével sikerült teljesítenem az első akadályt (felkelés) és sikerült nem lekésnem a vonatot. mikor leértem Monorra még nem voltam ébren, de barátosném ismer már ennyire és egy energiaitallal no meg a csajos berkekben híres 6 éves Fannival és sógornőjével várt.
Fanni először meg volt illetődve, de aztán nagyon felpörgött :)
a fodrászat egy családi ház hátsó részében van kialakítva és rendkívül családias. a teraszon le lehet ülni, virágok vesznek körül. bent fűzöld falak, fekete bőr fotelek, buddha szobrok és mosolygó arcok vártak. először Anita haját csinálták meg. mikor meghallottam, hogy melírozzák, lelki szemeim előtt felrémlett a klasszikus melír, amit gyűlölök, az amikor úgy néz ki az ember, mintha egy őszülő zebrát húzott volna a fejére. na nem ilyen lett, hanem izgalmasan szőke, baromi harmonikus. következett Andi, akit nagyon tisztelek a merészségéért, ő mindig rábízza magát a fodrászokra. nna én ezt sosem merném megtenni. viszont nagyon szép padlizsán csíkokat kapott, így reménykedtem, hogy az én fejem se lesz elcseszve.
eljött az időm. Edina a fodrász megkérdezte mit szeretnék, lecsekkolta a hajam és látszott a szemén, hogy érdekli mit szeretnék. ezután jött az, amit én a legkomolyabb rosszakaróimnak kívánok csak. a színleszívás. az egy dolog, hogy a nyakamon lévő pikkelysömör miatt a hajfestés nekem mindig fél órás fogcsikorgatással jár, de most a festék felkenése után konkrétan a fejem teteje úgy égett, hogy az ájulás kerülgetett, folyamatosan könnyeztem és piros volt az arcom. érdekes, hogy a nyakamat alig éreztem, pedig az szokott fájni.
végül lemosták a savat a fejemről és örömmel láttam, hogy 1. egyszínű 2. közelít a szőkéhez 3. már nincs vöröses beütése.
végül én is a fodrásszékbe ültem, hulltak a tincsek, lett egy frufrum.
mindeközben folyamatosan kacagtunk, mivel Fanni folyamatosan csacsogott. a búra alatt keresztbetett lábbal olvasta a cosmopolitant és mutogatta az idegeneknek a szép néniket, aztán a hajszínskálát böngészte egy hölggyel és mindenkinek tudtára adta, hogy mindig is padlizsánlila hajszínre vágyott :)
végül Fanni haja is formát kapott némi kimosható piros csíkkal, a műköröm szekcióban pedig metállila színt kapott pöttöm körmeire.

ja, 2800 Ft-ot fizettem...
miután mindannyian megszépültünk, elmentünk Andi szüleihez Gombára, ahol Fanniék is laknak. Andi mondta, hogy anyukája nagyon készült már a jöttömre, főzött isteni finomakat. az öccse a kedvemért nem aznap vágott nyulat, de Zoltán persze nem tudta megállni, hogy ne szekáljon a témával. rengeteg nyuszijuk van épp pár hete születtek kicsik így leginkább a nyúlketreceknél tobzódtam a kisnyulakkal a kezemben :)
később átsétáltunk Andi barátnőjéhez. kicsit féltem, bár én új társaságban mindig halálra parázom magam és hallgatagabb vagyok. fura ez az érzés nem is tudom annyira leírni. amikor egy olyan társaságba kerülök, ahol egyedül én vagyok a kívülálló, akkor nem tudok annyira feloldódni. na.
viszont mikor átmentünk érezni lehetett azt, amit utoljára Pátyon éreztem. a vidéki emberek őszinte és jóindulatú kedvességét, ami itt butapesten már nem létezik. nehéz ezt szavakkal leírni, de amikor bemész egy családi házas telekre, ahol csajok ülnek a teraszon és puszival köszönnek, mintha régi ismerősök lennétek, amikor úgy sztoriznak, hogy közben a szemedbe néznek és kíváncsiak arra amit mondasz az nagyon jó érzés. a ház ura éppen a lépcsőfeljárót csinálta, a gyerekek a házban játszottak és erről megint csak a gyerekkorom jutott eszembe. régen valahogy mi is így éltünk, apáék a házon dolgoztak, anyuék beszélgettek, mi meg játszottunk.
mintha otthon lettem volna. úgy irigyeltem őket abban a fél órában, amíg ott voltunk, a lelkem eladnám, ha úgy élhetnék, mint ők. őszinte emberek közt, távol a város zajától. olyan férfiak közt, akik képesek felépíteni egy házat, olyan szomszédokkal, akik szívesen adnak egy tojást ha sütés közben elfogyott.
visszafelé megálltunk a játszótéren, amit Andi apukájáék csináltak, hintáztunk Fannival, megnéztük a lapost és nekem nagyon nem volt kedvem hazamenni.
búcsúzóul Andi anyukájától kaptam szedret, málnát és házi készítésű lekvárt, amit a szíve legnagyobb szeretetével adott.
már alig várom szeptember 19-ét, hogy még két árnyalattal szőkébb legyek és ismét távol legyek a várostól; hogy újra úgy érezzem magam, mint gyerekként, úgy ahogy mindig is szeretném érezni magam.
örök hálám Andi!