I love sushi

Szeretem a sushit, lassan már két éve.

Emlékszem az első falatra és annak minden pillanatára; az étlap böngészésére, a nehéz választásra, az első pillantásra, amit a kihozott tányérra vetettem, az első bizonytalan mozdulatokra, s az ízek furcsa kavalkádjára melyben azelőtt sosem volt részem. Akkor még nem tudtam, hogy az a fura, algába tekert rizsdarab milyen meghatározó része lesz az életemnek, s hogy a kezdeti csodálkozással párosult „hmm ez nem rossz” dünnyögésből lesz még „ahhhh” meg „ooohhh” meg „imádom a sushit” felkiáltás.
Sosem voltam igazán kitartó típus, a dolgok, amikért rajongtam előbb-utóbb elveszítették varázsukat, de a sushi soha. Talán azért, mert nem kapható minden utcasarkon, s nem is olcsó, tehát nem lehet könnyen hozzájutni. Emiatt minden olyan nap, amikor makit eszem varázslatossá és különlegessé válik. Azokban a percekben, amikor kibontom a csomagot és szertartásosan széttöröm a pálcikát, kiöntöm a szójaszószt már a testem és a lelkem is tudja, hogy aznap érdemes volt élni.

Pedig a sushi nem különösebben finom.
Egy kanál rizs, némi nyers hallal és algával, pár szelet gyömbérrel. Nem pácolják napokig, nem kelesztik, nem fűszerezik árban az arannyal vetekedő fűszerekkel. Mire hát ez a nagy szerelem köztem és a sushi közt? Csak azért, mert státuszt jelent? Mert a gésák csodálatos világának szerves elemei? Vagy csak azért, mert nincs ott minden közért polcán?

Nem hinném.
Még nem gyártanak instant makikat, tradicionális módon, kézzel készítik őket. Amit pedig az ember a saját kezével csinál, abba a lelkét is beleteszi.
Minden falat makiban ott rejtőzik a lélek, ami azt az egyszerű kis falatot varázslatossá és egyedivé teszi.
A sushit nem lehet habzsolni. Minden egyes falatot, lassan, szertartásosan eszel meg, hogy a legutolsó cseppig élvezhesd annak ízét. Amikor elfogyott néha csalódott vagyok, de csak egy röpke pillanatig, mert tudom, hogy ha egy bőségszaru kifogyhatatlanul ontaná a makikat és nigiriket, elveszne a csoda. Nem búsulok, mert tudom, hogy nem sokkal később, újra ott lesz a tányéromon, és újra átélhetem azokat a pillanatokat, amik azt bizonyítják: ÉLEK!