lávfordöförsztszájt - balatonvilágos

mikor megérkeztünk, szinte azonnal elfogott egy érzés: otthon vagyok.
a kerítés mellett magasra nőtt sövény tartja távol a kis házikót a kíváncsi szemek elől, megteremtve ezzel a béke szigetét. a kerítésen túljutva hirtelen megcsapott a szomszéd telkéről átlopakodott bodzabokor illata, mely keveredve a balatoni szellő lány, vizes illatával, szinte mámorítóan hatott rám. épp naplemente volt, és a lemenő narancssárga napsugarak a lombon keresztül megcsillantak a diófa oldalán csorgó gyantapacnin. olyan gyönyörű volt, hogy már akkor éreztem, nem lesz kedvem innen hazamenni...
a fűben százszorszépek mosolyogtak rám, s a hátsó kertben egy óriási vén diófa magasodott. imádom a magas lombos fákat, mert valahogy biztonságot sugároznak felém.

reggel még aludt, mikor kilopóztam egy pokróccal a kertbe. mezitláb sétáltam a fűben, közben lágy jóga zenét hallgattam, majd lefeküdtem a földre úgy, hogy a lábam és a kezem érje a talajt. néztem a vén diófát, meg a magasban szálló madarakat és sok dolog megvilágosodott előttem.

délután kimentünk a partra, ahol ugyanaz a varázslatos türkizkék víz látványa fogadott, amit évekkel ezelőtt láttam a vonatállomásról a völgybe tekintve. ültem a stégen, a lábam a hullámzó, tiszta vízben, sehol senki. minden olyan békés és szeretnivaló lett egyszerre, úgy éreztem oda tartozom, ennek a természetnek a része vagyok, és a város, ahová vissza kell mennem egy kupleráj, amiben örömlányként mások kéréseinek teszek eleget, ahol a mosolyom valótlan boldogság mit mások kedvéért öltök magamra. de ott, a parton a magam kedvéért mosolyogtam, mert boldog voltam.
és utáltam hazajönni.