egyszer már röhögtünk azon, hogy ha találkozunk, akkor mindig megszólal valahol egy U2 dal. sokáig nagyon szerettük ezeket a pillanatokat, aztán idővel, ahogy eltávolodtunk, már nem szeretett U2-t hallgatni. talán, mert a csalódásra emlékeztette.
persze most hazafelé a rádióban megint rázendített Bono a bjutifuldéjre, és én is más füllel hallgattam már.
több, mint egy hónapja azt mondta, már nem képes arra, amire korábban, és bár megértettem, nagyon fájt. akkor úgy gondoltam, hogy küzdeni fogok, türelmes leszek hátha mégis...
de nem változik semmi.
"What you don't have you don't need it now" - üvölti Bono, és talán igaza is van. talán már nem kellene arra várnom, hogy egyszer valamikor működni fog ez a dolog. talán sosem nem fog.
soha nem fogom arra kérni, hogy definiálja a helyzetet, vagy azt, hogy állást foglaljon az igen vagy nem mellett, de tény, hogy ez a köztes állapot nemsokára teljesen fel fog őrölni.
próbáltam elszakadni - nem tudtam. ő sem tud. mégsem szeret.
hát mi ez? tragédia? komédia?
tragikomédia...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése