Egy kavics a vízparton

"Olyan vagy nekem, mint egy darab kő.
Az a fajta amit az ember séta közben talál a vízparton. Lenéztem a földre és kitűnt a többi kavics közül. Különlegesebb volt, mint a többi, hát lehajoltam hozzá. Először csak nézegettem. Azon gondolkodtam érdemes e felvenni és eltenni e, hisz gyermekkorában az ember oly sok kavicsot visz haza, aztán hazaérve már nem is találja olyan különlegesnek.
Miközben nézegettem, két hang vitatkozott bennem; anya és a gyermeki énem.
– Ne hozd hazha, minek még egy kavics a házhoz? Volt már annyi és mindig az lett a vége, hogy ki kellett dobni!
- De anyu nézd milyen szép! Olyan egyedi a színe és a formája, vétek lenne itt hagyni a parton!
Nem tudtam ellen állni és óvatosan a kezembe vettem. Lefújtam róla a port, megvizsgáltam minden oldalról; azt hiszem biztosra akartam menni, hogy jó döntést hozok e. Akkor az volt nekem a legszebb kavics a parton, ezért mit sem törődve a múlttal, a tenyeremből a zsebembe csúsztattam. Otthon nagy örömmel vettem elő, megtisztogattam és a polcom egyik előkelő helyére tettem. Arra gondoltam most máshogyan lesz, ez a kis kavics örök emlék marad, és különlegességével mindig azt fogja eszembe juttatni, hogy a múlt kudarcai nem lehetnek erősebbek a jövőbeni örömök iránti vágynál.
Eltelt két hét és rájöttem tévedtem, de mam ár azt is tudom, hogy ez a kavics egy új igazságra nyitotta fel a szemem. Két hét után az én kis kavicsom már nem volt olyan különleges. Ránéztem és már nem láttam olyan fénylőnek és szépnek, mint amikor magamhoz vettem. Nem akartam beletörődni, hogy a múlt tragédiája ismét megtörtént.
Elkezdtem gondolkodni és rájöttem, hogy ez eleve így volt elrendelve. A kavicsom attól volt különleges, hogy több ezer egyforma, egyszínű kődarab közt a szokásostól eltérő színű és formájú volt, kitűnt a sok egyforma közül. Míg ott voltam a vízparton és nézegettem tenyeremben a kincsemet, hajamat fújta a szél és hallottam a tenger moraját, éreztem a víz sós illatát. Otthon bár a polcomon volt a kavics, mégsem éreztem már különlegesnek. Már nem fújt a szél, nem éreztem a víz sós illatát, nem hallottam a tenger moraját és nem volt ott az a sok egyforma kődarab. Ezért fakult meg az én kavicsom, mert kiszakítottam abból a környezetből, ahol különleges volt. Tenyerembe vettem hát és visszamentem a vízpartra. Először azt gondoltam bedobom a vízbe, hogy más ne kövesse el azt a hibát, mint én, de ráeszméltem mennyit tanultam az esetből. Ha kint hagyom a parton talán mások is tanulnak valamit ettől a kis kavicstól, én sokat köszönhetek neki.
Megtanultam, hogy a múlt árnyai csak addig követnek minket, amíg mi azt engedjük, szembe kell szállnunk vele és hinni a jobb jövőben. Megtanultam, hogy két ember csak akkor lehet boldog, ha meghagyják egymásnak a saját életterüket, ha nem szakítják ki egymást eredeti környezetükből és nem késztetik egymást drasztikus változásra.
Bevallom hiányzik az a kis kavics. Néha még kijárok a vízpartra és megkeresem őt, néha még a tenyerembe is veszem, aztán mosolyogva visszarakom a többi kavics közé. Mert ez így van rendjén.
Ilyenkor pedig rájövök, hogy valakinek én is egy kavics voltam a vízpartról. Mindannyian elkövetjük a kisajátítás bűnét, de idővel és akarattal képesek lehetünk arra, hogy legközelebb ne vétsük el ugyanezt a hibát. Már csak az a kérdés: akarod e?"

Néha úgy érzem, én vagyok a parton járó kisgyermek, néha viszont én vagyok a kavics akit elhurcolnak a partról.