Ma már tudok úgy Manu Chao-t hallgatni, hogy nem bőgök ordítva.
Tegnap volt egy hónapja, hogy Szilu meghalt. Azóta sok minden történt; eltemettük, összepakoltunk, albérletet kerestünk, költöztünk és együtt sírtunk-nevettünk.
Tegnap munka után Rumcájsszal kimentünk a Hegyaljára rendbe tenni Szilárd emlékhelyét. Korábban ha útmenti koszorút láttam, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is az út mentén fogok gyertyát gyújtani.. mintha évek telltek volna el azóta, hogy meghalt.
Este maradtam Rumcájsszal.
Mikor a kis sámlin álltam, hogy le tudjak venni egy tányért a nálam egy méterrel magasabb polcszerkezetről, örömmel konstatáltam, hogy végre magasabb vagyok nála (legalább kemény 5 centivel). Röhögve átölelt, és minden elcsendesült. Azt hiszem mindketten Szilárdra gondoltunk, én biztosan. Eszembe jutott, hogy az ő halála kellett ahhoz, hogy egy ilyen barátra leljek és szívesebben tartanám őt a mai napig egy öntelt veszkócsizmás majomnak ha ez azt jelentené, hogy a Szilárd még mindig él. Meg akartam neki mondani, hogy: nélküled nem éltem volna túl de inkább csendben maradtam. Azt hiszem enélkül is tudja.
Különös telepátia működik köztünk amit ő úgy fog fel, hogy bazd meg, bazd meg már megint akkor hívsz mikor rád gondoltam :)
Mikor meghal valami, mindig születik valami új. Elvesztettem Szilárdot, de maga helyett küldött nekem két őrangyalt akik mosolyt tudnak varázsolni az arcomra, még akkor is ha úgy érzem már minden elveszett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése