Oversensitive

Mostanában kicsit érzékeny vagyok. A betegséggel kezdődött.
Egyik napról a másikra begyulladt a torkom majd úgy bedugult az orrom, hogy nem kaptam levegőt. Nagyon rosszul voltam, úgy fulladtam, hogy már szédültem a levegő hiánytól. Kimentem a konyhába gyógyszert keresni, persze megint nem találtam semmit. Elbőgtem magam tehetetlenségemben erre anya felmordult, hogy ne dramatizáljam túl... ennyit a szülői gondoskodásról.
Visszafeküdtem az ágyba, de egyre inkább nem kaptam levegőt. Szédültem az oxigén hiánytól már az ájulás határán voltam. Hirtelen úgy éreztem meg fogok fulladni és nem érem meg a reggelt. Akkor eszembe jutott, hogy ez lenne az utolsó pillanat arra, hogy közöljek valamit valakivel. Aki mondjuk fontos és aki kiérdemelte azt, hogy halálom előtti utolsó perceimben a füleibe hörögjek. Megfogtam a telefonom és hívtam hosearmandót de letettem mielőtt kicsörgött volna, mert egy másik énem azt ordította, hogy hülye vagyok, túl fogom élni az éjszakát és ezzel csak hülyét csinálnék magamból.
Érdekes volt. Nagyon sok ember eszembe jutott, és az, hogy mit mondanék nekik utolsó perceimben.
Sophie akitől könnyek közt búcsúztam volna és akinek gyorsan kellett volna jegyzetelnie, hogy kinek mit üzenek.
Etyien, akinek nem tudtam volna elégszer azt mondani, hogy köszönöm és, hogy milyen nagyszerű embernek tartom.
Hosearmando akinek igazából nem is tudom mit mondtam volna. Talán azt, hogy kezdjen már valamit magával és tanulja meg vállalni önmagát.
Puszi, akinek csak azt az egy szót mondtam volna, hogy forevör.
Plastic Pete-nek azt, hogy RESPECT.
Kicinek az igazságot.
Na ilyen esetekre jó a konferenciahívás szolgáltatás.

Ma kint álltam a hidegben, vakított rám a nap. A téren egy indián zenekar játszott gyönyörű nótákat kb ilyeneket:



Ahogy álltam a hidegben és vártam Sophie-t olyan dolgokat láttam meg amiket gyakran nem veszek észre. Mindent szépnek láttam és boldognak ugyanakkor végtelenül elszomorodtam. Jó volt látni ahogyan az emberek táncolva közlekedtek a téren, egy idős néni táncolt középen és mindenki mosolygott.
Aztán odatotyogott egy hajléktalan bácsi és csak állt meredten a kapucnijába rejtőzve. Igazságtalannak éreztem a mosolyomat és mindenki másét, mert ő fázott, folyt az orra és biztosan éhes is volt, egyedül volt a világban. Csak állt és fejét leszegve állt. Senkihez sem ment oda, nem könyörgött, nem koldult, csak az orrát törölgette. Ott álltam tehetetlenül és csak néztem szegényt; legszívesebben elrohantam volna egy közeli tesco-ba és vettem volna neki meleg holmikat és ennivalót de sem időm, sem pénzem nem volt rá.
Megjelent Sophie és akkor elpityeredtem. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem segíthettem szegény bácsin.

Tudom, hiába szeretnék világbékét, nem menthetek meg mindenkit. Én mégis szeretnék tenni valamit azokért akik nem mosolyoghatnak. Régóta tervezem, hogy kisebb csomagokat összeállítva karácsony tájékán egy aluljáróban megörvendeztetek pár embert, csak egyedül nem könnyű. Mindig hülyének néztek amiatt, hogy segíteni akarok másokon.