"Minden nap bájvigyort öltve állok egy dézsában és taposom a szedret.
A kifröccsenő lé, mint a vér csorog a lábamon, eltüntethetetlen nyomot hagyva rajtam. Csak állok egy helyben és taposom a szedret. Fröcsög a lé... Próbálok egyre gyorsabban taposni, hogy mielőbb szabaduljak de lehetetlen. A hajcsár egyre több gyümölcsöt hoz, végeláthatalanul sokat, úgy érzem egész életemben itt fogok állni.
Elmorzsolok egy könnycseppet úgy hogy senki se lássa és taposom tovább a szedret. Valaha szerettem ezt a gyümölcsöt. Ma már rá sem bírok nézni.
Minden egyes nap próbálom lesikálni a bőrömbe ívódott szederszínt, néha véresre sikálom a lábam, de nem tűnik el; nem tudom eltűntetni a rabszolgaság jelét. Soha nem szabadulok tőle. Ezzel kelek és ezzel fekszem, mások elől elrejtve szederszínű lábamat.
Vajon ha szőlőt taposnék jobb lenne? Nem hinném. Ugyanabban a dézsában állnék."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése