hetvenhat

Jé milyen sok kis fehér bigyó...valyon mennyi lehet? Kettő, négy, hat, nyolc tíz…harminchat, harmincnyolc, negyven, negyvenkettő…(milyen sok elfér a tenyeremben! De hatvannégynél nem lehet több…)…ötvennyolc, hatvan, hatvankettő, hatvannégy, hatvanhat….és még mindig egy csomó van, zének azt mondtam hatvannéggyel szemezek pedig ez jóval több…hetvennégy, hetvenhat és még egy fél.
Hetvenhat és fél apró bigyó. Olyan, mint soksok igazgyöngy, akár nyakláncot is fűzhetnék belőle. Milyen egyszerű lenne, ha mindegyik beteljesítené a sorsát! De nem lehet. Nem vagyok gyáva.

Csak aludni szeretnék. Azt álmodni, hogy anya nem arról beszél, hogy mindenért én vagyok a hibás, nem sikoltozik azért, mert kedvesen megkérem, hogy csináljuk azt, amit elkezdtünk. Szeretném álmomban azt érezni, hogy az iránta viselt felelősségem nem giotinként lebeg a fejem felett és azt, hogy legalább egyszer megérti amit mondok neki. Szeretném, ha egy nap érzelmi zsarolásoktól mentesen tudna velem beszélni, és ha nem okozna lelkiismeretfurdalást a saját jövőmre gondolni, azt építeni.
Szeretném, ha egészséges és boldog lenne. És álmomban az apám nem menekülne el a problémái elől. Nem hagyna búcsúlevelet és nem gyújtaná fel magát az ország háza előtt. Velünk lenne és együtt küzdenénk meg a hétköznapi problémákkal.
Soha nem leszek olyan gyáva, mint ő csak aludni akarok…

Bebújok az ágyamba és soha nem látott forgalmat bonyolítok a tetőtéri géesem hálózaton. Ne haragudj de nem tudok beszélni…létezni is nezemre esik, pillanatokon belül lecsukódik a szemem, már a karom sem tudom felemelni… Érzem ahogy percről percre egyre nehezebb nyitva tartanom a szemem aztán már semmit sem látok.
És végre nem kattog az agyam, nem gondolok semmire, csak alszom.