APA

Pontosan 16 évvel ezelőtt történt.

"A Taxisok Budapesti Kamarájának állásfoglalása

1992. április 1., szerda - A taxis társadalom megrendülten értesült K. L. taxis kolléga tragikus és szörnyű haláláról.

A sajtóban megjelent közleményekkel ellentétben a Taxisok Budapesti Kamarája álláspontja szerint:
- a helyszín kiválasztása, a borzalmas szenvedés vállalása egyértelmű felhívás a kormányzat, a törvényhozás és a társadalom számára.
Az országban egyre növekszik az elszegényedő és kilátástalan helyzetbe jutó emberek száma.
Sajnos e kör felé sodródnak egyes vállalkozói rétegek - így a személyszállítók is

Az a politika, amely a munkanélkülieket a vállalkozási szférába vezeti anélkül, hogy ott minimális feltételeket biztosítana számukra csak azt szolgálja, hogy a felelősséget közvetetté tegye, vagy áthárítsa a vállalkozóra.
A vállalkozásban is ellehetetlenülő egyén így olyan pszichés teher alá kerül - az anyagi csődön kívül -, ami személyes és családi tragédiákhoz vezethet.
A Taxisok Budapesti Kamarájának álláspontja szerint tovább már nem halogathatóak azok a gazdasági intézkedések, amelyekkel mérsékelhetőek az elszegényedő rétegekre és a vállalkozókra háruló terhek."

Édesapám 1952. december 9-én született, majd 40 évvel később úgy döntött, hogy nem szeretne tovább élni az élet adta lehetőségekkel. 1992. március 31-én hajnalban a Parlament előtti oroszlános kapunál, a Rákóczi-szobor mögött leöntötte magát egy kanna benzinnel és rágyújtott egy utolsó cigire.

8 évesen nem volt túl sok gondom az élettel, játszottam mint a többi gyerek, anyu mindig velem volt, épült a házunk a falu határában. Imádtam az apámat; kevés ideje volt rám, mert éjt nappallá téve dolgozott de ha akadt pár perce akkor nekem ő volt a világ.
Mint mindenkinek, nekünk is komoly anyagi gondjaink voltak, a kedves barátok uzsorakamatai pedig kezdtek felemészteni bennünket. Apa magántaxis volt de így utólag elnézve a sorsát az a típusú ember aki az esetek 98%-ban mellé nyúl. A szüleinek nem számított, hogy él e vagy hal, volt egy borzalmas első házassága, a testvérei és barátai kihasználták anyagilag. Túl naiv volt ahhoz, hogy életében a saját érdekeit nézze.
Viszont a halálában megbocsájthatatlanul önző volt.

’92 március 30-án este éppen bicikliztem kopott csepel bringámmal és vadiúj fekete lakkcipőmben a poros úton amikor megláttam apát sétálni az úton. Már egy hónapja nem járt autóval, mivel az alkoholista öccse akivel felváltva taxizott összetörte az autóját, az egyetlen eszközt amivel az adósságok terhét csökkenthette. Még mindig emlékszem az utolsó találkozásunkra de az arcát már nem látom magam előtt. Vajszínű ballonkabátot viselt és egy kis nejlonszatyor volt nála. Azt mondta menjek haza és vegyem át a kinti játszócipőmet, ne koszoljam össze az újat. Én szót fogadtam és elindultam haza.
Akkor még nem tudtam, hogy utoljára láttam őt. Talán az fáj a legjobban, hogy még egy puszit sem kaptam tőle búcsúzóul… talán ha magához ölel nehezebben tudta volna megtenni azt amire készült.

Másnap korán reggel keltem, elmentem az iskolába. Ebéd közben arra gondoltam milyen jó lenne, ha egyszer értem is jönne valaki, hazavinne és nem kellene a napköziben maradnom. Ekkor kinyílt az ebédlő ajtaja és megjelent a nővérem, aki sietve pakolta össze a holmimat. Kint a szomszédunk kispolszkija hörgött, le sem állították a motort, rohantunk haza. Nem értettem mi történik csak azt éreztem, hogy soha többé nem fogom látni az apukámat, de nem mertem rákérdezni mi történt vele. Amikor hazaértünk a nővérem megállt előttem és mielőtt beléptünk a házba azt mondta: - „Tudod Anikó ha elveszítünk valakit, nem veszítjük el igazán mert ha gondolunk rá akkor a szívünkben tovább él”. Én még mindig nem értettem semmit, de azt már nagyon furcsálltam, hogy a konyhában ott ült az egész család és mindenki zokogott. Anya rámnézett és azt kérdezte:
- Tudod mi történt?
- Nem.
- Az apu meghalt…

Utóbb kiderült, hogy a rendőrök még hajnalban megjelentek nálunk apa búcsúlevelével és a rossz hírrel. Az iskolából pedig azért kellett gyorsan elvinni engem, mert az újságírók már útban voltak felém, anya pedig nem akarta, hogy tőlük tudjam meg mi történt. Hazaérkezésünk után pár perccel már a kapu előtt kiabáltak exklúzív interjúért. A család úgy döntött, hogy engem egy hétre elvisznek Csepelre a nővéremékhez, hogy megkíméljenek a riporterek hadától persze ez nem volt túl egyszerű, mivel a házunk előtt várakozó keselyűk szó szerint autós üldözésbe kezdtek és csak sokára tudtuk lerázni őket, hogy ne tudják meg hová visznek.

Egy hónap múlva volt a temetés. Addig persze megannyi újságcikk jelent meg leginkább valótlan tényekkel. Mivel anya nem volt hajlandó nyilatkozni, ezért minden szánalmas feltételezést papírra vetettek a hiénák; az egyik héten azt taglalták, hogy alkoholista volt a másik héten pedig elmebeteg. Havas szerint mi Biatorbágyon éltünk Páty helyett én pedig 8 éves kisfiú voltam. Ennyit a cikkek valóságtartalmáról. Az igazság… apa írt egy búcsúlevelet Horváth Pál-nak a FODESZ elnökének, amiben taglalta a taxistársadalom, a vállalkozók és általában az emberek nehéz helyzetét; azt, hogy tettével szerette volna felhívni a vezető politikusok figyelmét az állhatatlan állapotokra. Azt remélte az ő halála majd változást hoz.
A temetésen hemzsegtek az újságírók és a taxisok, akkor még nagyon összetartóak voltak.
Aznap az a fekete lakkcipő volt rajtam, ami miatt apa visszaküldött mikor utoljára láttam. Délelőtt még vígan játszottam az utcán, fel sem fogtam mi történik, de a szertartás kezdetekor eltört a mécses és nem tudtam abbahagyni a sírást.

Anya úgy nevelt, hogy tiszteljem aput, mert hős volt aki egy nemes célért halt meg. Nem akarta, hogy haragudjak rá pedig a tönk szélére sodort bennünket a halálával. Én évekig az akkori kormányt hibáztattam, hogy apa nélkül kellett felnőnöm. Ma már azonban 16 év távlatából felmerül bennem a kérdés, hogy milyen apa az olyan aki maga mögött hagy egy munkanélküli asszonyt 2 gyerekkel, töménytelen tartozással és egy szerkezetkész házzal a könnyebb utat választva.
Nem volt könnyű életünk, de anya mindenben helyt állt, úgy ahogy más nem tudna. Éjjel-nappal dolgozott, gyakran 3 munkahelyen, hogy ne kelljen a híd alá kerülnünk. Számomra ő az erő a hit és az akarat szimbóluma. Nem hinném, hogy más végig tudta volna csinálni azt amit ő.

Még ma is nagyon hiányzik és könnybe lábad a szemem ha apura gondolok, de 16 év után már tudok rá haragudni azért, hogy akkor a könnyebb utat választotta és hogy nélküle kellett felnőtté válnom.