Instant világ

5 fal, 10 sarok.
A fény alig süt be az ablakon s a rolókon úgy kopognak az esőcseppek mintha egy börtön vaskos rácsához verődnének. Közel mindenhez s mégis oly távol mindentől ami az életet jelenti.
Régen a város jelentett mindent. Buszok amik 5 percenként járnak és nem óránként, lehetőség, hogy eljuss egyik pontról a másikra anélkül, hogy gyalogolnod kelljen másfél kilométert a térdig érő hóban.
Nyüzsög, püfög, lüktet, vibrál és mégis oly hamis, mert nem az élet lüktet benne hanem a XXI. század kapitalista profitmaximalizmusa. Hamis példaképek, fogyasztói társadalom. Vedd meg, vásárolj, akció, 0%-os THM, kamatmentes hitel, csak itt-csak most, minden készen kapható csak ki kell fizetned.

Vajon mikor történt, hogy a paradicsom elvesztette az ízét? Nem tudom, de az biztos, hogy amikor 8 éves voltam még volt zamata a zöldségnek.
Kb 3 évesen láttam először élő csirkét, olyat aminek feje is volt és nem a hűtőben lakott. Akkor költöztünk ki Pátyra s amíg készült a házunk egy lópatkolónál laktunk a hátsó házban, rengeteg állat volt ott. Első nap rákapaszkodtam a tyúk ól kerítésére és csak sötétedéskor lehetett leoperálni onnan.
Hatalmas két szintes félkész házunk volt óriási kerttel ami tele volt ültetve mindenféle zöldséggel és gyümölccsel. Az udvar végében volt egy kis ház ahol a tyúkok, kacsát és Gyöngyi a kecske laktak. Szegények voltunk így nem tellett arra, hogy a boltban vásároljunk meg mindent, hát amit lehetett magunk termeltünk.
Emlékszem, a tejet mindig a TSZ-ből hoztuk, mert ott olcsóbb volt. Nagy 5 literes kannával indultam neki a közel 2 kilométeres útnak aminek nagy része poros, egyenetlen, göröngyös utcákból állt és egy kisebb erdősségből. Gyűlöltem tejért menni, mert miután megtöltötték a meleg tejjel a kannát az nagyon nehéz lett és kínszenvedés volt hazáig az út. Egyszer megbotlottam egy gödörben, elejtettem a kannát és kifojt a tej. Sírva mentem haza, mert tudtam, hogy hazaértem indulhatok vissza tejért. Aztán megvettük Gyöngyit és már nem kellett a TSZ-be járni, minden nap volt friss kecske tejünk.
A kertünkben mindenféle ültetvényünk volt, óriási lédús paradicsomok lógtak az egyik soron. Ha éhes voltam csak letéptem egyet és szinte már az illatával jól laktam. Imádtam azt a finom lédús paradicsomot aminek egyedülálló fűszeres zamata volt.

Esténként minden kapu kinyílt és a kutyák szabadon kószálhattak, reggel pedig mindegyik a saját kapujánál várta, hogy a gazdája beeressze.
Az utcánkban ami a falu végén állt mindenki csóró volt, így ősszel a családok együtt indultak csatasorban a 20 méterre lévő szántóföldre betakarítani a kukoricát. Vagyis közösen loptuk a TSZ-től a kukoricát amit aztán este a szomszéd asszonyokkal és lányokkal együtt morzsoltunk. A tésztát magunk gyúrtuk, a ruhát anya varrta Burda szabásminták alapján, a szörpöt pedig a határmenti bodzabokrok virágából készítettük.
Madárcsicsergéstől volt hangos a táj, az emberek ismerték egymást. A legközelebbi telefonfülke 1 kilométernyire volt, nem harácsoltuk az életet. Szegényen ugyan de boldog nyugalomban éltünk.
Azóta több mint egy évtized tellt el, ma már az egy háztartásban 1 főre jutó telefonok száma 1,5, a kaját a tesco-ban vesszük meg aki génkezelt zöldségeket 0-24 óráig árulja. A városi szmog megtapad a tüdőmben, a madarak hangját alig hallom, a paradicsomnak pedig nincs íze.
Az emberek eltapossák egymást és instant életet élnek. Én is. És egyre jobban érzem, hogy a város fojtogat és bekebelez.
Bárcsak újra a vidéki házunkban élhetnék, nem pedig 70 négyzetméteren összenyomva mint a heringek... azt se bánnám, hogy a szomszéd Marikáék malacai nyáron a 40 fokban úgy bűzlenének mint a hétszentség, a kakas pedig már 5kor kukorékolna. A busz csak óránként járna és az utolsó is már éjfélkor elindulna...de én csak mosolyognék a régi Ikaruson zötykölődve, mert tudnám azt, hogy HAZA megyek.
És talán az otthoni paradicsomnak még lenne íze.