Megyek egy hosszú göröngyös úton, dombok felett – felhők alatt, patakokban álló kitaposott köveken lépdelek, néha egy sziklafalon húzom fel magam és hatalmas ódon fák gyökerekbe kapaszkodom.
Hosszú az út és már alig érzem a lábam, de tudom, hogy ha végig csinálom, az út végén vár egy kényelmes puha bőrfotel masszázs funkcióval, ami majd kárpótol engem a fájdalomért. Monotonon menetelek, de közben élvezem a friss levegőt, nézem a csodálatos tájat mely mosolyogva gyilkolja le a lábam lépésről lépésre.
Tellik az idő és félek, hogy sötétedésre nem érek oda; ha az erdő foglya maradok mi lesz velem egyedül a sötétben? Felgyorsulnak a lépteim, vágtatok domra fel és dombról le, már nem is nézem a körülöttem elterülő tájat csak azt figyelem el ne bukjak egy gödörben. Közben az izmaim kőkeménnyé válnak, lüktet a fájdalom minden porcikámban: meg kell állnom, leülök a földre.
Az első pillanatban úgy érzem megváltás ez fáradt tagjaimnak, később a kavicsos talaj már szúr, sehogy sem kényelmes létezni. Ernyedt tagjaim már alig mozdulnak, de tudom fel kell állnom, hogy odaérjek. Próbálom győzködni magam, hogy útra kelljek, de már saját testem is ellenem fordul. Az eszem és a tudatom harcol a testem ellen, végül kínkeservesen felhúzom magam és újra elindulok.
Egyre nehezebb egyik lábam a másik elé tenni és egy kis idő eltelltével újra megpihenek. Abban a percben, hogy leültem, tudom, hogy nem volt jó döntés, mert megint harcolnom kell majd önmagammal. Ha túl sokáig ülök a földön rám köszönt az éjszaka és egyedül maradok – mondom magamnak és gyorsan fel is állok. Bicegve vonszolom magam a sziklás ösvényeken, de mikor újra rámtör a fáradság már nem ülök le. Monotonon haladok előre, mint egy megszállott, mert az út végére kell érnem, ott vár rám a bőrfotel. Nem állhatok meg, mennem kell tovább, tovább, tovább… már semmit nem látok a tájból, csak a tudatom ordít, hogy meg ne álljak, mert akkor az éjszaka martalékává válok.
Ilyen állapotban képes leszek meglátni a célt? Mi van, ha a földre szegezett tekintetem miatt észre sem veszem, hogy már elhaladtam a bőrfotel mellett és csak körbe – körbe keringek?
És ha észreveszem vajon lesz-e merszem beleülni és élvezni a kényelmét, vagy akkor is sikítani fogja a tudatom a berögzült sémát, hogy nem szabad leülni különben végem?
Rám - szakadék ihlette kapcsolati kapriccsó avagy a szingli élet interpretációja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése