fától az erdőt

Nyári zápor hull nyakunkba
patak gyűlik az ablakunkba

s lépek

feléd hogy a kart a karba
öltve játsszuk az évet vissza

rémes

hogy hányan laknak ösztönökben
génekből gyúrt börtönökben

belém is csak halni jár a lélek…

tudod én nem gondoltam soha rólad
hogy a patak tőled fagy és olvad

késő

éjjel áll el az eső végleg
a hegytetőről visszanézek

és ő-

semberek gyűjtenek halásznak
te is én is csak vadász vagy

már beköltöztél ösztönömbe
itt maradsz tán mindörökre

belém is csak halni jár a lélek
belém is csak hányni jár a lélek
beléd is csak halni jár a lélek

valahogy így vagyunk mi egymással, immáron 6 éve.
de most már talán képes vagyok elfogadni és átérezni, azt, amit már nagyon régóta kellett volna.